Radio1 vs. MR2

Avagy: hogyan veszíts el egy szomszédot fél perc alatt?

Mindig is egy olyan lakásról álmodoztam, ahol sok minden egyéb mellett egy remek lakóközösség található. Ez a remény kezdett megcsillanni, mikor lakóhelyet váltottam. Az addig zord, szomszédok nélküli albérletből, egy cuki kis világos, újépítési lakáskába költöztem. Első gondolatom, hogy most mindent bevetek, mi egy jó szomszédhoz illik, köszönök, mosolygok, esetleg be is hívom egy csevegésre, melyet megfejelem teával és süteménnyel. Hát nem romantikus?

Eltelt egy-két hét és én még mindig nem tudtam a mellettem lakókról szinte semmit. Egyetlen információm annyi volt, hogy zenei ízlésünk valószínűleg nem azonos, mivel ő előszeretettel bömböltette Beyoncet, Rihannát sőt a pop koronázatlan királynőjétől, Britney Spearstől is hallottam nem egy számot. A legegyszerűbb egy rádiócsatornával jellemezni: Rádió1. Aki már hallgatta tudja, hogy valóban napjaink slágerei mennek rajta. Nagyjából válogatás nélkül és végtelenítve! Ezzel szemben én inkább olyan MR2 típus vagyok. Ha kell, meghallgatom én Beyoncet, de nem korlátozom zenei „látóköröm” ennyire szigorúan! J

Egy hónap elteltével sem fordult viszonyunk olyanná, hogy bármikor bekopoghassak, ha elfogy a Pepsi, de lassan beláttam, hogy ezt talán a sors akarja így velem. Egyszerűen nem lehet jó szomszédi viszonyom, és inkább örüljek annak is, hogy nem rossz. Legalábbis addig a pillanatig nem volt rossz, míg egyik legjobb barátomnak nem csináltunk titokban egy születésnapi bulikát.

Délután volt, és több cseles kommunikációs fordulattal elértük, hogy mit sem sejtve albérletembe fusson. Kicsomagoltuk a tortát, pezsgő behűtve, haverok megérkezve, lakás kitakarítva, mondhatni minden flottul ment, csak magamra nem volt idő. Csengettek. Kapkodva, mégis halkan kikukucskáltam. Ő az. Úrrá lett rajtam egy enyhe pánik, hogy koszos takarítós mackónadrágba mégsem kéne fogadni. (nem mintha még úgy nem látott volna- csakis az alkalom miatt) Jobb híján kikiáltotta a magam nyers stílusával:

„ Egy pillanat, SZAROK!”

Nem is lepődött meg ezen, nem voltak tőlem szokatlanok az ilyen megnyilvánulások, szépen nyugalmasan megvárta azt a másfél percet, mialatt én felkaptam egy igen elegáns farmert és pólót, majd mosolyogva ajtót nyitottam. Öröm, boldogság a köbön. Majd miután mindenki jól megszorongatta, megpuszilgatta az ünnepeltet, az szolidan megjegyezte:

 „Jenő, (mert mindig így hív) engem már meg se lep, ha te azt ordítod ki a lakásból, hogy éppen szarsz, de a szomszédod még szerintem nem volt erre felkészülve.”

Mint utóbb kiderült, a kedves populáris lelkű szomszédlányka éppen akkor tartott hazafelé párjával, és pont sikerült elkapnia ordenáré üvöltésemet, mellyet kerek szemekkel és egy fintorral konstatáltak.

Ekkor döbbentem rá végleg, hogy sose leszek jószomszédi viszonyba, bárhová is költözök, de talán nincs is rájuk szükségem, míg ilyen barátaim vannak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.